Tegnap túlestünk a vérvételen!
Nem ment simán, de ezt tudtam előre. Szokás szerint várni kellett, szegény Lorcsi még nem sejtett semmit.
Azután jött a főorvos, aki nagyon kedves volt, mondta hogy bemehetünk és kerít valakit aki leveszi a vért.
Lorcsi felült az asztalra, semmi hiszti nem volt. Le is feküdt szépen, de amikor meglátta a tűt, akkor már kezdett kicsit ideges lenni. Először a kézfejéből próbáltak venni, de onnan nem sikerült. Miért is sikerült volna elsőre!!! Én kezdtem már nagyon ideges lenni, a lány üvöltött! Megkérdezték, hogy adtam e neki inni. Én mondtam hogy nem, mert úgy tudom hogy nem szabad. Hát rosszul tudtam, kellett volna. Így nem tágult ki az ere és nem jött egy csöpp vér sem. Azt mondta a doki, hogy mindegy, megpróbálja a vénájából, hátha onnan sikerül. Ekkor már nagyon ideges lettem. Szegénykémet mégegyszer megszúrták! Annyira sajnáltam, nézett rám és mondta hogy " anya, nagyon fáááááj"!
Nagy nehezen sikerült egy ampullával levenni. Alig bírtam megvigasztalni. Mikor megnyugodott, kérte a beígért matricát a dokitól. Kint a váróban már semmi baja nem volt, engem sajnos jobban megviselt!
Kérdeztem hogy mikor lehet menni az eredményért és közölték, hogy három hét múlva érdeklődjek! Csak tudnám, hogy mit ülnek addig rajta!